Háború
Abban az évben a háború
mégsem szerdára esett.
Amikor kisüt a nap,
északon az emberek
szabadságot vesznek ki,
hogy lássák az égitest
torkából kitörő sugarakat,
így figyelték délebbre
a tüzérséget is, a rakéta-
kilövők fényes torkát.
Már keveseknek volt
annyira ismerős
a légoltalmi szirénák hangja,
hogy összeránduljon
a gyomruk.
Hanem a buszon
a diákok a telefonjaikon
keresték, honnan is
tört be a hadsereg,
és hol tört ki az a háború,
amire már csak a
nagyanyáik emlékeztek.
Egy kisiskolásnak
magyarázta a nagyobb,
mi arra az esély,
hogy ide is bevonuljanak,
és elvegyék a közelgő
tavasz melegét,
az áldott északi napot,
a hova tűnt sok virágot,
persze nem ezeket
a szavakat használta.
Itt, északon,
a télnek raknak máglyát,
nem a betiltott könyveknek.
Itt az új életnek énekelnek,
és nem a halottaknak.
Itt szalagot a röppenő
copfba fonnak, nem
koszorúkba vagy sebekre.
Csütörtök hajnalban jött a hír,
hogy a nagyfejű cár,
senki atyuskája bombáz
és rakétákat lövet valahol
a bevetett mezőkre,
hogy besült a búza, a kukorica,
és nem lesz idén kenyér.
Csütörtökön küldte el
a sánta seregeket,
hogy telet és ne tavaszt
fakasszanak az ágyúk torkai.
És persze nem egyetlen
napig tartott ez a háború sem.
Ezt a kisiskolás is megsejtette
a városi buszon, mielőtt
a telefonja képernyőjébe
hasított volna egy piros sugár.
(Megjelent az Alföld 2022/5-ös számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Zoltai Bea munkája.)
Hozzászólások